Vagy szeressek inkább bele a car sharing hirdetés fiújába?

Vagy szeressek inkább bele a car sharing hirdetés fiújába? Hüvelykujj kitartva áll, amúgy is olyan szelíd arcú kalandor típus, aki még hisz, és szilárd meggyőződéstől hajtva egész életében hinni is akar az emberekben. Szóval olyan nekem való. Prémes vadászsapkája Salinger Zabhegyezőjének hősét idézi meg. Holden is szerelmes volt, szökésében is a lányt akarta felkeresni, látni még, de e vágy forrása összeolvad a kötelességéből kiszakadt fiú hevével. Ha jól idézem fel magamban, de az is lehet, csak most érzem csalókának Holden érzéseit. Szóval a regény emléke után kutatok, amíg a metróajtó szárnyai erélyesen összeérnek véget vetve új plakát-szerelmem megállónyi ábrándjának.

Éppen csak egy hónapja költöztem fel Pestre. Nem mondhatnám, habár remekül hangozhatna, hogy olyan lettem én is, mint a kislány a nagyvárosban. Talán inkább a kis lány a nagy városban életérzés, amely valamelyest is magával kísért ez idő alatt. Aprócska, mondom aprócska porszem, aki még a legkevésbé sem érzi magát városlakónak, s rajta kívül, mintha csak a turisták lennének jobban rácsodálkozva Pest hatalmasságára. De mi ebben az újdonság? Ezt várnánk, ezt is várjuk, az ember (lányának) igenis meg kell szoknia, be kell járnia, a magáévá kell tennie ezt a monumentális teret, hagyni, hogy benne terebélyesedjen el minden szűk, titkos utcájával együtt, hogy olyan megszokott határozottsággal folyjék rajta keresztül, mint a Duna, hogy éppen úgy válassza el és mossa össze érzékeit.

Lendülettel és hévvel érkeztem ebbe az áradatba, emberáradatba, hogy metró alagutak és villamos sínek medrében iramodhassak majd tovább utamra. Évek óta egyedül és újra egyedül vetem bele magam a hasonló kalandokba, mindig máshol mindig mást. Az ember (megint csak lánya) ha nagyon akarna is, nehezen találna társat e viharos csapongáshoz.  A jó hajós is a nyugodt, tiszta tengert szereti, sziklás torkolatból, veszedelmes öbölből a nyílt vízre érni ki. Mit tegyek, ha örvény vagyok a Dunán? A magában örvénylő erő.

De mielőtt hagynám elkalandozni gondolataimat, hogy már egészen a Robinson vesztét okozó viharnak érezzem magam, had tereljem vissza ezen áradatot a metró rejtelmes medreibe. Életem jelentős részét képezi jelenleg e csatorna fülledt, nehéz levegője. Ahova érnem kell, oda a hármas metró szele visz, magába zárva két megálló között. Rám hajtja ajtószárnyait, csak én és a többi utas maradunk. Pest legérdekesebb árama ez a zajos földalatti. Sokan olvasnak, hogy kitöltsék az utazás perceit, többen zenét hallgatnak vagy telefonjukba mélyednek, és még többen magukba zárkóznak inkább, elfelejtkezve alkalmi utastársaikról, hogy saját érzelmeiket szemléljék. De kedvelt elfoglaltság a velük együtt sodródó tömeg kíváncsi fürkészése is. A metrószerelvény tompa lámpafényében villanó, vélemény terhes, ítélkező tekintetek. A Klinikáknál egy fiú lép be a szerelvénybe. Zenész, ha nem is rögtön külsejéről, de a kézben cipelt termetes hangszerhordó ládáról azonnal egyértelművé válik. Én kivételesen ülök, mellettem fiatal lány, egyenes, barna hajjal, mainkűrrel, sminkben és vörös rúzsban. A fiún lógós szvetter, a szára alján már sártól és időtől megtépázott laza kordnadrág, sűrű fekete haj és karakteres szemöldök. Komoly, de élénk tekintet. Ahogy tovább indulunk a következő megálló felé, magabiztos lábakon, egyenesen tartva magát, elővesz hátizsákjából egy irdatlan méretű fülhallgatót, felhelyezi. Mellettem elnehezedik a levegő, szinte érzem a lány alig visszafojtott meglepettségének súlyát, mikor meglátja az óriási eszközt. Hosszú pillanatokig nem bírja levenni tekintetét a fiúról. Halkan horkant, majd igyekszik elterelni gondolatait. A fiú nem néz rám, körbe s körbe tekint, majd a lányt nézi a vörös rúzsban. Zokon veszem. Majd lassan, tudattalanul emelkedni kezd a szemöldöke, ahogy végig méri szomszédomat. Nem érti, valamit rettenetesen nem ért, de szerencsére be is érünk a Corvin negyedre, nagy kerekvágású szemeivel előre tekint, s megindul a felszín felé. Ebből sem lesz metró-szerelem, gondolom.

Az én tekintetem is szüntelen kalandozik. Keresek. Nem tehetek róla, Pest szelleme ez, ami bennem kísérteni kezdett, az első pillanatban, ahogy ráeszméltem porszem létem jelentéktelenségére. Másban keresem elveszett jelentésemet. Egy hónapja még olyan szilárd lábakon állt öntudatom, mint ahogy az óriás fülhallgatós srác állt a metrón. Az egyedül töltött évek alatt kiismertem magamat, gondolataimat és reakcióimat. Koherens egésznek véltem lényemet. E kísértő pesti áradat minden talapzatot kimosott lelkem építménye alól. A metró szemrontó fényeiben minden, az enyémbe érő tekintet egy új, fojtott lélegzetvételnyi remény, hogy visszaigazolást nyerjek. A másik villanó szemtükrében ismerni magamra megint. Lehetetlen. Csak a percről percre való túlélést biztosíthatja ez a vakond politika, mindig egy hajszálérnyit tágítva a tüdő hörgőcskéin. Hazafelé tartok, arccal a szerelvény üveges ajtajának fordulva állok, laza terpeszben, a metróalagút sötétjében kirajzolódó tükörképemet szemlélem. Ferenciek, Kálvin, egy keskeny arcú fiú áll a peronon, ahogy befut a kocsi, majd megáll, a már kivilágosodott üvegen keresztül összenézünk. Nyílnak a súlyos ajtószárnyak, néz, megint, s miközben felszáll, mellettem elhaladva még utoljára egybe ér tekintetünk. A Nagyváradon leszáll, s mintha nem is lett volna, megy tovább.

Millió és egy a szemtükör, a megállíthatatlanul hömpölygő tömeg meg-megcsillanó hullámai, s úgy olvadnak vissza mindannyiszor cseppfolyós, sodró közegükbe, mintha fel sem emelték volna tekintetüket. A Népligetnél meglátom a prémes vadászsapkát, s a be- és kiszállás fél percében bele merülök elvonhatatlan tekintetének tengerébe. Hátha te maradsz, és vársz majd a megállóban, mondom neki magamban, legyél a mindig, a kiszámítható. Kibe szeressek bele? A Pöttyösön már csak a csirkés szendvics óriásplakátja keltheti fel érdeklődésemet. Ha nincs tekintet, amiben tükröződjek, talán nem is vagyok…

Antal Anna, írónő

Fotó: Shutterstock